Csanádi Imre Költői Világa pályakép

A Csanádi-monográfi a szerzője a költőt, a műfajokat és formákat az irodalom és a társművészetek kapcsolatrendszerében mutatja be. Felvillantja az 1920 és 1991 között élt költő, irodalombúvár és szerkesztő életművét befolyásoló kultúrtörténeti tényeket. Bemutatja a szülőföld kisvilágát, a családi környezetet s azt a hagyományrendszert, mely meghatározta Csanádi Imre verseinek értékvilágát.

Empátiával mutatja be a kulturálódásban kitörési lehetőséget kereső falusi fi atalember erőfeszítéseit, katona- és hadifogolysorsát. Képet ad a kortársakhoz való viszonyáról. Kapcsolatot teremt Csanádi és a többiek között , Babitstól, Radnótitól, Weörestől Benjámin Lászlóig, Nagy Lászlótól, Juhász Ferenctől Csoóri Sándorig, Tornai Józsefig;

Csoórit gyakran tanúként idézi a közös szülőhelyről, Zámolyról szólva. Nyomon követi a kultúrpolitika változásait. Vizsgálja a ritmusrendszerek használatát s a szimultán vers újraformálását. Élvezetesen tárgyalja a folklór tematikus és motivikus vonatkozásait. Magyar és világirodalmi analógiákkal mutatja be, miként alakított a ki a költő a maga sajátos nyelvét, hogyan szintetizálta a népi, a régi és a 20. századi nyelvet és formákat.

Nyomon követi a hadifogságban született verseket, az 1953-as megújulást, a társadalomkritikai és formai szempontból egyaránt jelentős műveket. Ismerteti és újragondolja a fontosabb kortársi kritikákat. Vizsgálat alá veti a költő utolsó versciklusában, az Írott képekben a komplex esztétikai indíttatást. Együtt érvényesíti az elemzői pontosságot és az intuíciót.

Sipos Lajos

Csanádi Imre Költői Világa 25 verselemzés

A Csanádi Imréről szóló monográfi a második kötetének minden fejezete egy-egy fontosabb versre összpontosító „mélyfúrás”. A jellegzetesnek és mérték adónak tekintett versek közül választott ki huszonötöt a szerző; ezekből tíz műelemzés az Írott képek ciklus költeményeit vizsgálja. Az illusztrációk végre lehetővé teszik, hogy kép és vers találkozzék és szembesüljön, úgy, ahogy a két évtizede elhunyt költő maga is szerette volna. A műelemzések lehetőséget kínálnak arra, hogy a befogadó eljuthasson a naiv olvasattól az alkotások mélyszerkezeteinek felismeréséig, az optimális olvasatig és a létre vonatkoztatásig.

A könyv a versek kultúrtörténeti és lételméleti szempontjaival, felfedezéseket kínáló analógiáival szembesíti az olvasót. Csanádi Imre a kortárs magyar költőkhöz viszonyítva, poétikai, ritmikai és gondolkodástörténeti összefüggésekben is megjelenik számunkra. Nyelvi, stiláris és műfajelméleti szempontból viszonyul a régi és az újabb, a modern magyar költészethez.

A képzőművészeti alkotásokról való gondolkodása révén közvetlenül kapcsolódik az egyetemes emberi kultúrához is. Az élvezetes verselemzések helyenként a szépirodalom beszédmódját érvényesítik.

Sipos Lajos

Templomépítők

A könyvben szereplő írásokat három nagyobb fejezetbe osztotta a szerző. Portrévázlatokban kis terjedelmű pályaképet ad egy-egy költőről, többnyire válogatott verseik vagy teljes életművük megjelenése alkalmából, a Verseskönyvek írásai egy-egy új verskötetre világítanak rá, a Verselemzések pedig egy-egy költemény részletesebb műelemzésébe bocsátkoznak. A könyvben szereplő névsor csonkaságára mentségül felhozható, hogy a kritikus korábbi köteteiben mások is jócskán szerepelnek, akárcsak a majdaniakban. A kritikus szerint a (viszonylagos) teljességről, vagy legalább annak igényéről nem szabad lemondani – a bevallottan meglevő és ható szubjektív tényezők ellenére sem. A könyv címe (Templomépítők), groteszk-felséges címlapképe (Vályi Csaba: Katedrális) és kettős mottója (Ady Endre és Nagy László sorai) együttesen kifejezik a tanulmányírónak a modern hazai líra iránti lelkesedését s a költészet megrendült helyezete miatti aggodalmát, ami már előző könyve, az „Egy szenvedély margójára” vizsgálódásait is jellemezte.

„Egy szenvedély margójára”

E könyv több mint félszáz irodalmi mű elemzését tartalmazza. Címét Pilinszky János verséből kölcsönözte a szerző, egyrészt arra utalva, hogy e műértelmezéseket valamilyen szenvedély fűti, amelyet az ember iránti kíváncsiságnak is nevezhetünk. Az irodalmi művek a világba vetett ember eszméletéről adnak hírt – mindenekfölött ez izgatja a tanulmányírót. A borítón látható, költő által festett Szent György-ikon – Nagy László műve – a magyar költészet egyik nemes hagyományára, a közösségért hozott áldozatra utal, de arra is, hogy a könyv írója kitekint a társművészetekre, s a bemutatott versek közül egyiknek-másiknak festmény vagy zene a tárgya. Mindez a (fiatalok közt) főleg tankönyvíróként ismertté vált szerzőnek abból a szándékából is fakad, hogy – minden verskedvelőre gondolva – ismereteket nyújtson az irodalomból érettségiző, felvételiző diákoknak és tanáraiknak.

Arany öntudat - József Attila-tanulmányok

A tanulmánykötet József Attila születésének 100. évfordulójának tiszteletére jelent meg

Halandó kézzel halhatatlanul

…Alföldy jól érzékelteti, hogy az általános eltömegesedés időszakában nem a versek „tömegéről” kell neki beszélnie, hanem egy-egy „vers-egyéniségről”, amellyel könnyen kapcsolatot teremthetünk. Könnyen, akár egy emberrel, akinek története van, ábrándjai vannak, fájdalmai, kitörésre készülő indulatai, amelyekre izgatottan vár a beborult ég is.

Csoóri Sándor

Példázatok (Csanádi Imre költői világa)

Alföldy Jenő kritikus és irodalomtörténész nagyfokú érzékenységgel, sokoldalúan mutatja be Csanádi Imre költészetét, amelyet a nagyközönség főleg gyermekversei, az Írott képek ciklus és más remekei alapján ismer. A kötet szerzője ízelítőt ad a költői életút és élménygyűjtés állomásairól. Az eddig homályba vesző költői témákat is feltárja s értékeli: például a szülőföld szociográfiai fogantatású, környezetféltő táj- és életképeit vagy a hadifogoly-évek termését. A kötet alappillérei a műelemzések. Alföldy Jenő bizonyítja, hogy a formai tökéletességéről ismert Csanádi költészete milyen mélyen gyökerezik a hazai műveltség ezer esztendejében, a folklórban, s közben mennyire modern. Tárgyias látásmódja révén a 20. század hagyományőrző és újító törekvéseivel egyaránt rokon.

Versek és elemzések

A tizenhárom-tizennégy éves diákok irodalomtanárai számára készült verselemzésgyűjtemény szerzőjét az a szándék vezette, hogy megalapozza a tudatos versolvasást, a teljes értékű versélvezést. Az irodalomtörténeti, poétikai, stilisztikai – vagy éppen összehasonlító – módszerekből mindig azt hívja segítségül, melyet a mű természete indokol. Nem „feldolgozza” a verset, mint valamilyen nyersanyagot, hanem elemzi részleteiben és egészében. A legfontosabbat, a tetszést sokszor épp a tudatosítás kelti fel; Szókratésszel mondva, az elemzés „bábáskodik” a tetszés fölött. Kölcseytől, Vörösmartytól Pilinszkyig, Nagy Lászlóig terjedően főleg olyan versek sorakoznak a könyvben, melyek hagyományosan szerepelnek a korosztály tananyagában, de előfordul köztük néhány újdonság is, mely különösen alkalmasnak tetszik az elemzőkészség fejlesztésére. Az olyan versekben, melyek értelmezésében gyakori bizonytalanságot észlel a szerző, újszerű szempontokat igyekszik figyelembe venni.

Irodalmi fogalomtár

Az Irodalmi fogalomtár 1992-es első kiadása óta bevált segédeszköze az irodalom tanulásának és tanításának. Ábécérendbe foglalja, megmagyarázza és szemlélteti azokat az irodalomtörténeti, műfajelméleti, poétikai, stilisztikai és prozódiai szakkifejezéseket, amelyek az általános iskola felső tagozatosai és a középiskolások irodalmi tanulmányaiban előfordulnak. A komplex esztétikai nevelés elvének megfelelően példákat hoz fel az irodalom és a társművészetek – a képzőművészetek – a képzőművészet, illetve a zene – párhuzamairól. A kislexikon nemcsak definíciókat – meghatározásokat – ad a szakkifejezésekről, hanem példákkal is bemutatja használatukat; régi és újabb írói szövegrészletekkel, versidézetekkel szemlélteti a szóban forgó fogalmat; az értékálló irodalom népszerűsítését igyekszik szolgálni. Korszerűsítését, új fogalmakkal való kiegészítését azért tartottuk szükségesnek, mert az utóbbi időben gazdagabbá vált a tankönyvek színskálája – részint új szemléletű, részint régi értékeket fölelevenítő irodalomkönyvek tűntek fel a piacon, s ezek ismeretanyagát is figyelembe vettük az újabb kiadás előkészítésekor.

Koppintások

Ha egy kritikus paródiaírásra szánja el magát, annak valószínű oka, hogy a kettős természetű – azonosulást és eltávolodást egyidejűleg érvényesítő – kritikaírás több évtizedes gyakorlatában felülkerekedett az előbbi, az azonosulás, amit „beleélésnek” is mondanak. Addig-addig olvasta és értelmezte kritikusunk a költők műveit, mígnem egyszercsak munkamódszert váltott. Már nem azt magyarázza, hogy miképpen írnak ők, hanem inkább megmutatja: így és így csinálják. Nem tudni, miért, de az emberben van egy kiirthatatlan vásottság, hogy Mona Lisának – mint nem is egy modern mester – bajuszt rajzoljon. A szerző meggyőződése, hogy Karinthy Frigyes után paródiát írni nem lehet, de kell, mert szükség van rá. A század elején született Illyés Gyulától az ötvenes években született költőkig ível a parodizált lírikusok skálája. Ha az olvasó még nem ismerné valamelyiküket, reméljük, az irodalmi karikatúra kedvet csinál neki, hogy utána járjon. Így lehet a derűs ismertetés – szolgálat.

Rend a homályban

A kötet több mint félszáz kisesszét tartalmaz mai magyar líránkról, melyek mindenike a maga módján a bevezető három tanulmány fő mondanivalóját van hivatva érzékeltetni. Azt nevezetesen, hogy minden ellenkező pesszimisztikus megállapítással vagy jóslattal szemben igenis él a magyar költészet, és ugyanazt a szerepet tölti be ma is az életünkben, mint mindig, mióta él a költészet maga: az ember önismeretének, igazságra törekvésének, alkotó ösztönének megtestesítése. Alföldy Jenő egyike ama kevés kritikusnak, akiben nem munkálnak előítéletek a különféle költői irányokkal (és irályokkal) szemben. Célja mindig az, hogy ismereteket közöljön az irodalomról, hogy művek és alkotók megértésére és szeretetére nevelje az olvasót. Így sikerül plasztikusan elénk tárnia a mai magyar költészet sokszínű világát (persze ebből a tetszése szerint kiválogatott szeletet) – a klasszikusszámba menő legjobbaktól a szárnybontogatóig csaknem félszáz költő alkotását. És ha vannak esszéismérvek, akkor az elmélkedés célszerűségét, a gondolatok gondolatokat gerjesztő feszültségét kell kiemelnünk módszerében.

Visszhang

A szerző írja önmagáról: »Az eszményi kritika talán egyszerre parafrázis és paródia. Parafrázis – azaz utánzás, teljes belső azonosulás a művel, műfordításszerű fogalmi változat. És paródia – azaz távolságtartó fürkészés, külső ránézet, a műben rejlő abszurd lehetőségek kibontása és rákérdezés ezekre. A kritika eszerint majdnem a lehetetlent kívánja művelőjétől. Németh László „bukott költőnek” nevezte önmagát, aki költői talentumát kritikákba „ölte”. Ez a „bukottság” nem a tanulóévek vizsgáin elvérzett költőre utal. Úgy vélem, „bukott angyalt” is mondhatott volna: a kritikus a lópatájú kételkedés ördögévé vedlett ki a teremtés költői angyalszárnyaiból, mielőtt még felszállhatott volna. Diabolikus természete abban áll, hogy erősebben hallja magát a „miért” kérdését, mint a „mit” és „hogyan” ösztönzését. Vigasztalódni Lucifer nevével próbál, ami fényhozót jelent. Vigyáz azonban, hogy a „felvilágosító” fáklya ne perzseljen, ahol világítani kell, s ne vakítson, ahol látni és láttatni kell. Illyés Gyula mondja: „Nem lehet az tisztességes ember, aki a verset abbahagyja: az igazmondást hagyja abba.” Én úgy képzelem, a kritikus olyan ember, aki – mint Németh László is – a versírást abbahagyhatta, de az igazmondást nem. A mások verseiben kimondott (vagy elhallgatott) igazságra kíváncsi. Az igazságra, mely hol a szépség fejedelmi ruháját, hol a rútság koldusgúnyáját ölti magára. Érette és miatta, kedvéért és végette fog ő is tollat, s végzi a munkáját, mely ritkán szép és ritkán rút – ám az igazságra, tőle telhetően, számot tart.«

Alföldy Jenő 1983-ban adta közre Élménybeszámoló cím alatt kritikáinak, tanulmányainak gyűjteményét a hetvenes évek magyar költészetéről. Visszhang című új kötetének kritikái, tanulmányai, esszéi és vitairatai, ugyancsak főként a magyar lírával kapcsolatosak, ám most tágabb körben mozog a szerző, irodalomtörténészi és kritikusi eszményeit nagyobb példatár segítségével fogalmazza meg. A József Attila-díjas kritikus leggyakrabban az Élet és Irodalom hasábjain fejti ki mindig magvas, átgondolt véleményét a magyar irodalom jeles szerzőiről és műveiről, s kritikáit, tanulmányait mindig felelősség, esztétikai tisztázottság és az újra való nyitottság igénye jellemzi. Jelentős mérföldkő ez a gyűjtemény Alföldy Jenő pályáján, mert világosan és makacsul felmutatja azokat a maradandó értékeket régebbi és újabb irodalmunkból, amelyek mintegy meghatározzák a jövendő irodalmának útjait, lehetséges irányait is. A „tartalmas” irodalom iránti szeretetteljes elkötelezettsége, őszintesége és világos okfejtése miatt Aföldy Jenőt minden bizonnyal szívesen olvassák azok is, akik egyébként nem ismerik mélyrehatóan az elemzett szerzőket és műveket: az ő számukra a kritikai visszhang irodalmi kalauzként is szolgálhat.

Élménybeszámoló

A szerző írja önmagáról: Harmincéves voltam, amikor az egyetem esti tagozatát kijárván, régi szakmámat, a fényképészetet fölcseréltem az irodalmi újságírással. 1969 őszén a fotólaborban munkatársaimmal búcsúpoharat koccintottunk új életem kezdetére. Egyikük azt a kívánságát mondta el mindnyájuk nevében, hogy új munkakörömben se felejtkezzem el róluk, akik közül kiváltam vagy kiszakadtam. Igyekszem eleget tenni ennek a várakozásnak, a laboratóriumi munka közben évekig folytatott vitáink emlékét is megőrizve. Arra törekszem, hogy érthetően, olvashatóan fejezzem ki magam; megkülönböztetett figyelmet szentelek azoknak a költőinknek, akik nemcsak a szellemi kiváltságosok, hanem az egész nemzet javára írják műveiket. Szeretném viszont, ha megszűnne, vagy amennyire csak lehetséges, csökkenne a kölcsönös értetlenség a szellem „kiváltságosai” és kirekesztettjei között. Ha kedvenc íróm, Thomas Mann azt kívánta kora szocialistáitól, hogy értékrendjükben egyeztessék össze Marxot és Hölderlint, akkor az én álmom a közízlés minél befogadóképesebbé tétele kultúránk – közelebbről költészetünk – minden értéke iránt, Petőfitől Weöres Sándorig, Illyés Gyulától Kálnoky Lászlóig, Rába Györgyig. A költészeti műsorok idején a laboratóriumokban, műhelyekben ne kapcsoltassék ki a rádió – ez minden, amiért a tollam vándorol a fehér papíron.

Alföldy Jenő a mai harminc-negyven évesek nemzedékének egyik legismertebb kritikusa, akinek munkássága szinte teljes egészében az 1945 utáni magyar líra alkotóihoz kapcsolódik. Alföldy normatív kritikát kíván adni a hetvenes évek magyar költészetének minél szélesebb skálájáról, hierarchiára, rangra, életkorra való tekintet nélkül. Aldöldy hisz abban, hogy a magyar költészet ma is nemzeti ügy, amelyet szolgálni kötelesség. Cikkeit, tanulmányait etikai és esztétikai komolyság, szeretetteljes kíváncsiság és minden értékre nyitott racionalizmus jellemzi. A költő-pályaképekből és bírálatokból szinte az 1945 utáni magyar líra összképe is kibontakozik az olvasó előtt, s valóságos líratörténeti kézikönyvként, kalauzként segíti eligazodását személyiségek, áramlatok, művek és hatások között. Alföldy Jenő számára a vers elsősorban élmény, s kritikái valóban élménybeszámolók, amelyek a modern költészet birodalmába csábítanak sok olvasót. „ A költő megtisztítja látásunkat és figyelmeztet létünk önértékére…” – írja a kritikus, aki viszont megtisztítja a mi látásunkat, figyelmeztet a líra értékeire.