Túl a rákbarakkon / Angelika naplójából

A naplóíró Angelika asszony éppúgy megalkotott szereplő, mint B. D., a szerkesztő. A fiktív feljegyzések és visszaemlékezések a személyességnek, a szerkesztői elő- és utószó pedig a távolságtartó értelmezőnek a szólamát adják. A mű nőalakja valósággal újjászületik, miközben egyidejűleg küzd a halálos fenyegetéssel fölérő betegséggel és a megkésve megszerezett társadalmi szerep megőrzésével.

„Már-már nincs semmi abból, amiért mi éltünk. Amiért hallgattunk a hallgatás évtizedeiben. És várakoztunk. Minden-mindenmegváltozott. A világ sarkaiból fordult ki, anélkül, hogy ezt a mindenséget átjáró átalakulást látványos felfordulás előzte volna meg. Mindez észrevétlen történt. Ennek ellenére sem lett volna szabad azt mondanom, hogy itt már nincs miért élni. Pedig megtettem, naponta százszor, ezerszer. És most, mikor itt fetrengek valódi testi kínjaimban, nem jut eszembe egyetlen pillanatra sem, hogy be kellene fejeznem a földi pályámat. Hogy jobb volna megsürgetni a befejeződést, ha már így alakult. Az észveszejtő és a tűrőképességemet végsőkig próbára tevő rosszullétek alatt is csak egyetlen gondolat űz-hajt és tart meg egyben, fel kell innen tápászkodnom. Meg kell mutatnom, hogy meg lehet gyógyulni. Nem szabad veszítenem. Nem szabad alul maradnom. És tudom is: valahol ott van ez a tudás bennem, mélyre temetetten, de ott van, és üzen. Beszél hozzám valaki a tudattalanból merülve fel, és azt mondja, azt ismételgeti folyton, hogy ez még nem az, amivel be lehet végeződni.”

Másolhatatlan

„Kézenfekvőnek látszik/látszana, hogy ennek az önkörű transzcendenciának eszköze a hit. A vallás akár. Dobozi Eszter azonban versei egy részében mintha magát a hitet is eszközként használná: protestáns módon-hangon biblikus, lázadó, prófétáló. Nem harsány; inkább a gályára vetett prédikátorok hevületével panaszkodik. Törmelékek, omladékok, romok, torlaszok, lakótelepi szeméthegyek fölött mondja a magáét.”
(Csiki László. „Fohász és megtestesülés” avagy Dobozi Eszter. Kalligram, 1998. 1-2. sz.)

„Ebben az érett költészetben a természetélmény egy elementárisan vágyott harmóniaképzetet és –érzetet fejez ki, a történelemélmény viszont rendre disszonanciával telített. A személyiség mintha nem is metszésponton állna, hanem e két súrlódó malomkő között őrlődne: egymástól tartósan szétválasztani nem tudván azokat, csak reménykedhet, hogy önmagát megőrizheti, s hogy a természet – és a társadalom – túl fogja élni őt!”
(Vasy Géza: „magamat adom a semmi ellen.” Forrás, 2002. 1. sz.)

„A valós vagy valósnak vélt világok kibékíthetetlensége, az ebből (is) eredő meditatív lét- és szerepértelmezés számos alkotói szerepet, szerepkísérletet eredményez. A hely, idő, valóság, fikció bizonytalansága mellett, a személyiség is bizonytalanná válik, a való világ csak torzult létformákat kínál, s a talált vagy választott szerepek is „csupán” vállalt azonosságokat, nem önazonosságot nyújtanak.”
(Ekler Andrea: Visszafelé, aztán újra elölről. Létra az örökléthez. Magyar Napló Kiadó, 2004)

Kettőztető

A kettőződés oka tehát részben a makrokozmosz értékrendjének változása, a külső világ – a szerző elnevezésével: „kint” – és a belső világ – „bent” – szemléleti összeegyeztethetetlensége. Az „elveszett éden”, az etika, magatartás, életmód változása, átalakulása negatív irányú: „semmi nem azonos semmivel” (Sehol), „szétfröccsentek, kik velem / tartottak mind, shopok s a marketek / alján, tőzsdék üvegsikátorán” (Blank); s bizonytalanságot teremtve, kérdéseket, félelmeket szülve a személyiség változását, meghasonlását, önmagából való kifordulását, értékrendjének átalakulását okozza, okozhatja. Az egymástól egyre határozottabban elváló világok hol önkéntes, hol kényszerű száműzetésre késztetnek, mely egyre inkább erősíti a kiszakadtság érzetét, és az alkotói szerepek sorában feloldhatatlannak látszó (talán azzá is váló) magányba torkollik. A kivetettség, talajtalanság, félelem, kiszolgáltatottság érzete, a teher megosztásának vágya és hiánya s a várakozás univerzálissá tágítja a szerepekbe transzformált, bennük megfogalmazott és megélt magányt, az alkotói szerep(ek)et is kétségbe vonva (Hová?). Az innen érkező válaszok sem nyújtanak feloldozást, feloldást, nem csoda, ha a nagy előd és vállalt mester, Dsida Jenő magányról szóló szép sorai ötlenek fel emlékezetünkben: „szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak…” ( Nagycsütörtök).

Fehér

Harmadik verseskötete ez a Kecskeméten élő lírikusnak, egyben tehetségének és versvilága kiteljesedésének újabb bizonyítéka. Az elvontságával is megkapó költészet fegyelmezett és kidolgozott verstechnikája mögött, rendkívüli érzékenységű alkat hitelesít minden egyes verssort. Egy olyan írói világkép szerves részeként, amely kíváncsian és szociográfusi alapossággal vizsgálja a történelmi és társadalmi jelenségek széles körét. A Kiadó részéről a legmelegebb ajánlással bocsátjuk Dobozi Eszter új kötetét a költészetet értő olvasók bizalmába.

Tíz körömmel

1995-ben az Év Könyve lett

„Csak a napnyugtát níztük…”

Az utóbbi esztendő majdnem a huszonnegyedik órában született, a magyarok világháborús veszteségeivel foglalkozó köteteinek sorában is különös helyet foglal el Dobozi Eszter dokumentumanyaga. A szerző a tiszaladányi, 1945 januárjában a Szovjetunióba – úgymond: „jóvátételi munkára” hurcolt– fiatal, többnyire még gyermeklányok öregkorban elmondott visszaemlékezéseit gyűjtötte össze dokumentumkötetté. A magnóra fölvett beszélgetések mellett azután saját, részben az olvasót tájékoztató történeti közlésekkel, részben személyes érzelmeinek formát adó betétekkel gazdagította a dokumentumszöveget. Mindebből az következik, hogy a könyv értéke elsősorban és mindenekelőtt a benne foglaltatott tényanyagban van. E tényanyaghoz a korszak rövid vázlata, a történelmi események néhány mondatos ismertetése csupán eligazító háttér: a mű a visszaemlékezések hitelességével, a történelemnek kiszolgáltatott kisember életének már-már abszurdan hátborzongató eseményeivel, s ebből eredően a magyar nép iszonyatos háborús szenvedéseivel, illetve ezeknek az emlékezésekben megjelenő tükrével tartja fogva az olvasót.

Látó

„lehettem volna / de már se Démétér, se Artemisz nem támad / színeimben újra, kibontakoznak belőlem mind, / lehámlanak csontjaimról az istenek maszkjai” – lényegében az embersorsnak szorosabban és áttételesebben véve a nő- és asszonysorsnak ezt, a fenti sorokban is megnyilvánuló állandó és nyugtalanító dilemmáját fogalmazzák újra és újra, a lehetséges választ keresve a Kecskeméten élő tehetséges költő második kötetének versei. Míves műveltség, szigorú kompozíciós fegyelem, a gondolati líra zártsága jellemzi Dobozi Eszter költészetét, amely látszólag ugyan a létfilozófia magasságából, az intellektualitás szenvedélyével boncolgatja a világ problémáit, valójában azonban nagyon is megfogható, hétköznapi érzelmi állapotokat tár az olvasó elé. Érzelmeit – ha szemérmes tartózkodással is - kivetíti a tájba, a tárgyakba, a külvilágba, emberi kapcsolataiba. Mindezt az ihlet erős lendületével, az elemi élmény sugárzásával, az őszinteség irigylésre méltó szabadságával.

Az egy

Mindig örvendetes esemény egy új, induló költő bemutatkozása, különösen akkor, ha olyan biztató, érett és egyéni hangú verseskötettel jelentkezik elsőre, mint Dobozi Eszter. Verseiből már az első pillanatban kiderül, hogy tudatos, építkező lírikus. Költői ideáljának bátor vállalása szuverén műveltséggel, nyelvi választékossággal, figyelemre méltó intuícióval és a pszichológiai mélységek iránti fogékonysággal párosul nála, legjobb nőköltőink nyomdokain halad. Lázadás és sorsvállalás, rejtőzködés és leplezetlen kitárulkozás ellentétei feszítik verseinek problematikáját, amely a sorsdöntő kérdésekre, kétségekre keres méltó választ. Ehhez legfeljebb még annyit lehet hozzátenni, hogy példaképeihez híven míves-pontos költő, szándékolt eredetieskedés nélkül eredeti és modern, mindnyájunk bizalmára érdemes.

Minden leírt mondat: stilizált élet. Ha úgy tetszik: külön élet. Létünk stilizált hazugsága. S mi vagyunk e hazugságok nélkül? Vagyunk-e?

Minden szó, ahogy kihajlok önmagamból, ahogy odafordítom az arcom – nektek! -: mutatvány; s előtte a gondosan adagolt szépségpirulák, doppingszerek, az öngerjesztő hipochondriák, a titkon megejtett öntupírozás… Mindennek tudatában s mindennek ellenére mondom, bizony nincs szüksége e világnak legendaoszlató bölcselmekre, így a reáliák vázképlete is csak értelmetlen szellemhordalék; várjuk ki hát türelemmel, keressük vissza legalább azt a legendatermő éjszakát, hogy aztán indulhassunk úgy, mint a fölszegett fejűek… …nos(!), valaki behúzza az ablakok kárpitját. Behúzza – itt ugyan írhatnánk, ahogy odahaza mondták: valaki fölszögezte a lópokrócokat az ablakkeretre -, de nem: inkább behúzza a súlyos brokátfüggönyöket. Valaki – aki már más, mert megszületett – sír: békíthetetlenül. Az a valaki föléhajol. Szinte szoborszerűen közéjük terpeszkedik a félelem, s áll, megáll a kialvó petróleumlámpa bűze a levegőben… Azóta már tudom, ezt úgy hívják, elsötétítés, meg hogy kijárási tilalom. Így kezdődhetne az én legendám.